A béka és a vihar
Egy tóparton élt Benő, a kis zöld béka, akinek különleges képessége volt: mindig megérezte, ha vihar közeledett. A többi állat is jól tudta ezt és amikor Benő elkezdett brekegni és a vízbe csobbanni, mindenki felkészült a rossz időre.
A tó környékén azonban hosszú szárazság köszöntött be. Napról napra csak sütött a nap és a tó vize lassan apadni kezdett. Benő nagyon unatkozott, hiszen nem volt vihar, amit előre jelezhetett volna. Így kevesebb figyelmet kapott a többiektől.
– Senki sem törődik velem... – gondolta szomorúan Benő.
– Ha legalább egy kis vihart jósolhatnék!
Egyik reggel Benő elhatározta, hogy kitalál egy vihart. Hangosan brekegni kezdett és nagyot csobbant a vízbe. A szarvasok, nyulak, madarak mind összegyűltek.
– Vihar közeleg! – kiáltott Benő izgatottan.
A többiek gyorsan menedéket kerestek, de a nap továbbra is ragyogott az égen. Semmi eső, semmi szél.
Nap végén a többiek csalódottan tértek nyugovóra.
Másnap Benő újra próbálkozott. És harmadnap is. A többi állat egy idő után már csak legyintett:
– Már megint Benő a viharral! – mondták és nem vették komolyan.
Egyik nap azonban Benő érezte, hogy most valóban vihar közeleg. Hangosan brekegni kezdett:
– Vihar jön, gyorsan, bújjatok el!
De senki sem figyelt rá. A mókusok tovább gyűjtögettek, a nyulak a réten legelésztek.
Nemsokára dörgés hallatszott és nagy cseppek kezdtek hullani az égből. A szél felerősödött és a tó hullámai vadul csapkodni kezdték a partot. Az állatok riadtan szaladtak menedéket keresni.
Amikor a vihar végre elült, a nap lassan előbújt a felhők mögül. Benő szégyenkezve gubbasztott egy nádcsomó tövében.
– Tudjuk, hogy szeretsz segíteni – mondta neki a bölcs bagoly –, de mivel többször is hamis riadót fújtál már senki sem hitt neked.
Benő szomorúan bólintott. Megértette, hogy túlzásba vitte a figyelem keresését és megbánta a hamis jóslatokat. Megfogadta, hogy ezentúl csak akkor jelez, ha tényleg vihar jön.
A következő napokban a békák újra vidáman ugrándoztak a tóban és Benő türelmesen várt a következő valódi viharra, tudva, hogy a bizalom visszaszerzése időbe telik.
Tanulság: Ha túl sokszor mondasz valótlanságot, amikor igazán szükség lenne rád, már nem fognak hinni neked. Az igazság mindig fontosabb, mint a figyelem.
Korábbi mesék
Az elefánt tanulságos kalandja
Valahol messze, egy buja, zöld dzsungelben élt egy nagy, szürke elefánt, akit Elődnek hívtak. Előd híres volt hatalmas erejéről és kedvességéről, de volt egy rossz szokása.
A dzsungelben minden nap a különféle állatok összegyűltek a nagy réten, hogy megosszák egymással a nap folyamán talált finomságokat: friss gyümölcsöket, ropogós leveleket és hűsítő forrásvizet. Előd azonban mindig több ételt vett magához, mint amennyire szüksége volt. Ha valaki megpróbált kérni tőle egy kis falatot, Előd azt mondta:
Sajnálom, de ez mind az enyém!
Egy nap egy különleges fa jelent meg a dzsungel közepén, amelynek ágain lédús, aranyszínű gyümölcsök csüngtek. Mindenki izgatottan gyűlt össze, hogy megkóstolja, de Előd előrelépett, és így szólt:
Ez az én zsákmányom! Senki sem nyúlhat hozzá!
Ahogy Előd felfalta az első gyümölcsöt, furcsa érzés kerítette hatalmába. A hasa elkezdett mindenféle hangot kiadni, görcsölni és kétségbeesetten kérte a többi állat segítségét. Ekkor jelent meg Bence, a bölcs bagoly és így szólt:
Előd, az a gyümölcsfa egy varázslatos fa. Csak azoknak ad örömöt, akik hajlandóak megosztani másokkal is.
Előd szégyenkezve nézett körbe. Megértette, hogy kapzsisága miatt saját magának ártott. Bocsánatot kért a többi állattól és megosztotta velük a gyümölcsöt. Azonnal jobban érezte magát és a gyümölcs íze is sokkal édesebbnek tűnt.
Ettől a naptól kezdve Előd megváltozott. Többé nem kapzsi elefánt volt, hanem nagylelkű és segítőkész, aki mindig megosztotta másokkal, amije volt. A dzsungel lakói így már nemcsak az erejéért, hanem a jó szívéért is szerették.
Tanulság: A kapzsiság elszigetel, de a nagylelkűség barátokat hoz. Az igazi boldogságot az osztozkodás és a segítőkészség hozza el.